Hosszabbodnak a napok, korábban világosodik, későbben lesz sötét. Napról napra frissül a tavaszi életritmusunk. Eddig azt mondtuk, hogy este hatkor, most már inkább úgy, hogy délután hatkor: ezt teszi velünk a kifényesedő és kikékülő égbolt. Tavaszodik, kétség kívül tavaszodik, virágrobbanásuk előtt remegnek a rue Silbermann magnólia-fáján a rügyek, amelyek szemmel követhetően nőnek és egyikük-másikuk hüvelykujjnyi. A gólya-korzó megnyílt már az Orangerie park felett és ott köröznek, udvarolnak a gólya fiúk, kemény csőrükkel kattogják a katatón párkereső dalukat. A kijárási tilalom délután hatkor kezdődik, hetek óta így van ez, hozzászoktunk. A városi forgalom ilyenkor csak lassan és fokozatosan szelídül, érdekes, hogy míg ez első napokban mint egy varázslatra ürültek ki az utcák, álltak le az autók, most már sokkal elnyújtottabb ez az átmenet, néha még este hétig is eltart, mire elcsendesedünk. Mindenki belefáradt már ezekbe a korlátozásokba és a hatóságok is mintha feladták volna. Alig látni a járőröket az utcán, a zsandárok jelenléte visszafogott, szinte észrevehetetlen. Csak egyetlen egy olyan embert ismerek egyelőre, akit az elmúlt egy év alatt megbírságoltak szabályszegésért, nem igazán hallani keménykedésről. A határ is nyitva van, a korábban odatelepített ellenőrző pontot elbontották, a rendőrök a német oldalon is eltűntek, a villamos zavartalanul lódul át a hídon. Utas alig van a fedélzetén, igaz, hogy ennek az is oka, hogy a német oldalon csak a legalapvetőbb szükségleti cikkeket árusító boltok vannak nyitva, minálunk azért nagyobb a választék, sok kisebb üzlet 17.45-ig nyitva van. Könyvet és virágot is lehet vásárolni, ami sokáig nem volt lehetséges. Most a német oldalról járnak át többen emiatt, hiszen a családi ünnepeknek akkor is meg kell történiük, ha pandémiás időket élünk. Ennek a délután hat órakor kezdődő kijárási tilalomnak az elviselése úgy lesz egyre nehezebb, ahogyan a napok hosszabbodnak. A fény kicsalogatja az embereket az utcára, a parkokba, egyre nehezebb otthagyni ezt a tavaszodó világot a kijárási tilalom miatt. Akik eljárnak dolgozni otthonról, azoknak ez még kellemetlenebb, hiszen bevásárolni sem tudnak igazán. Franciaország pandémia-térképe most megint változatos. Súlyosabb helyzet alakult ki délen, Nice és a Cote d’Azur környékén, északon a belga határ mentén és szomszédságunkban Moselle-ben, valamint Párizsban és környékén. A romló tendenciák miatt ott kemény karantént kellett elrendelniük a hatóságoknak, visszatért a korábbi attestation-rendszer és a lakás köré rajzolható egy kilométer sugarú képzeletbeli kör. Mi itt Elszászban bezárva ugyan nem vagyunk, a nagyrégión belül is szabadon utazhatunk, de messzebb nem merészkedhetünk. Németországba elvileg csak friss negatív teszt birtokában lehet belépni, ennek az ellenőrzése – mint már említettem – viszont elég laza. A fekete-erdei kirándulóhelyeken elég sok francia rendszám tűnik fel ezért a parkolókban, a Vogézekben pedig azért látni német rendszámokat is. Az élet nagy közlekedőedényében mindig kiegyenlítődnek a dolgok, mert az élet él és élni akar. Úgy nagyjából egy éve, hogy életünk megváltozott, covid-19-el taggelt hírekre keresünk rá először az interneten és azt nézzük a tv-híradókban, hogy most éppen milyen ügyekben kell megváltoztatnunk a rutinjainkat, mert a járvány-adatok változásai miatt az ellenintézkedések is változnak. Itt és Németországban csendesen jubilálunk. A tévécsatornák beszélgetős műsoraiban kis visszatekintő filmecskékben emlékeznek a zárások különböző fokozataiban és az ember már álmából felrázva is le tudná rajzolni az első, a második és a harmadik hullám egymásra torlódó görbéit.
Tavaszodik, kétség kívül tavaszodik, hosszabbodnak a napok, hosszabb a fény útja, világosodik már, amikor felkelünk, az ablak négyszögében még egy kis kékülő derengés van, amikor leülünk vacsorázni. Nemcsak a napok hosszabbodnak, a sorok is hosszabbak, elnyújtottabbak lettek. A sorban állás újra tanulása ennek a covid-időnek az egyik alapvető tapasztalata lett. Egy ideig úgy gondoltam én erre a sorban állásra, mint a mi kelet-európai előnyünkre, hozzászoktatott generációkat ahhoz, hogy türelemmel viseljék sorsukat. Annak a megtapasztalása, hogy mi lett a sor egy fejlett nyugat-európai országban, ahol a hiánygazdaságot még a háborús időkben sem ismerték úgy, ahogyan a kelet-európai országok polgárai megélték, mindenképpen egy érdekes ügy. Most Franciaországban sorba állunk tejért, kenyérért. Persze nem úgy, mintha egy lengyel vagy román élelmiszerüzlet előtt állnánk sorba a nyolcvanas években, hanem azért, mert ez az előírás. A boltban egyszerre csak egy vevő mehet be akkor, ha onnan egy vevő kijön. Tej, kenyér van bőven, mégis sorba állunk értük. A Place Golberry mellett, a Vörös Kereszt helyi állomásán hetente kétszer van segély-osztás. A segély élelmiszer-csomag, ruha, kinek mikor mire van szüksége. A járvány előtt hetente csak egyszer volt osztás, néha képződött csak egy kis sor az utcán, az épület előtt, de az állomás személyzete gyorsan és rutinosan intézkedik, egy fél óra alatt elenyészett a sor és az utcák elnyelték a csomagjukat cipelő családokat. Most a sor hosszabb, ezért lassabb is, az utcában az osztás napjain valóságos sziget képződik a várakozókból, a járdát eltorlaszolják a várakozók, kerülgetni kell őket. Az utcában lakók már átlátják az új rendszert és átmennek a túloldalra, majd egy kanyar után visszatérnek a másik oldalra. Egy multikulturális társadalomban a szegények sora is multikulturális. A girbe-gurba, kissé rendezetlen sorból (látható, hogy ezt azok alkotják, akiknek még nincsen meg az a rutinjuk, amit mi már a kenyérért való sorban álláskor kicsiszoltunk) sokféle nyelvből szőtt zaj gomolyog elő, arab, pastu, román, szláv szavak keverednek végül kibogozhatatlan egyveleggé. Csak egy biztos, a sor nyelve nem francia. Az összetartozó családok jól felismerhetőek, de sok a sorban az egyedül vagy a párosával várakozó ember is. Ők gyakran a várakozóknak ezen a szigetén nyelvi földnyelveket, félszigeteket alkotnak, az egy nyelvet beszélők csoportosulnak. Sokan ütött-kopott bevásárló kocsival – banya-tankkal, ahogyan pestiesen mondanánk – várakoznak, hogy majd legyen mibe belepakolniuk a krumplit, a konzerveket, a száraztésztát, esetleg a meleg pulóvert, télikabátot, amelyet szintén itt osztanak. Az épület előtt ruhagyűjtő konténerek vannak és az itteniek becsületére legyen mondva, két hetente kell kiüríteni őket, mert megtelnek. Az épület pincéje egy ruhagyűjtemény, ruharaktár. A segélyosztás a kijelölt napokon egy-másfél óra időtartamban zajlik gyorsan, pontosan, rutinosan. A sorban állók többsége azért jön ide, mert valamelyik befogadó állomáson megadták nekik a címet. Olyan is van köztük, akinek a papírjai már rendben vannak, de szociális helyzete miatt rászorult ezekre a csomagokra, amelyekkel nagyjából egy hetet ki lehet húzni. Olyan is akad közöttük, akiknek nincsenek rendben a papírjaik, de rászorultak az ételre, a ruha-adományra, egy törődést kifejező gesztusra, egy emberi szóra. A Vöröskereszt állomásán hetente kétszer van osztás és a megnőtt a forgalom az elmúlt hónapokban.
Nem messze innen ott az Egyetem tér, a Place de l’Université és annak a sarkán a Gallia, egy épület, amely egyetemi diákközpont, menza, szálláshely. Strasbourg egyetemváros (36 fakultás, 65 ezer egyetemi hallgató). A diákszervezeteknek már tavasszal meg kellett szervezniük a lezárások és az utazási korlátozások miatt itt ragadt egyetemi hallgatók segélyezését. Az éttermek, vendéglátóhelyek, a turizmus helyeinek a bezárása miatt sok diák veszítette el azt munkáját, amivel finanszírozhatta itteni életét, ezért sokan kerültek bajba. A diákok hetente kétszer állnak sorba a Gallia előtt. A tavaly tavaszi sor 2021-ben sem lett rövidebb, a sor újra képződik és a diákoknak változatlanul szükségük van segítségre. A város és polgárai ahogyan tudnak segítenek. Megható mértékű adomány gyűlt össze, amelyből készleteket halmoznak fel a bezárt, de raktárként hasznosítható menzán. Ha elsétál az ember a Gallia előtt, láthatja az ablak mögött ezeket a készleteket. Néhány héttel ezelőtt Monsieur Castex, a miniszterelnök látogatott el az egyetemre, ahol a diákok képviselőivel beszélgetett arról, hogy milyen segítségre van szükségük, mit tehet értük a kormány. A diákok Gallia előtt álló sora is multikulturális természetesen, hiszen az európai felsőoktatás intézményei mindenütt a multikulturalizmus fellegvárai (Magyarországon is, csak nem beszélünk erről). A sor lassabban mozdul, mint az a másik ott, a Vöröskereszt előtt. A kiszolgáló személyzet is diákokból áll, kisebb a rutin, lassabb a kiszolgálás, csipetnyivel több a beszélgetés. A banyatank azonban ebben a sorban is fontos kellék. A városi polgárok pedig a dolguk után sietnek és elhaladnak a sor mellett, ahol leendő építészmérnök és bíró, középiskolai tanár vagy botanikus, vegyészhallgató és matematikus állnak sorba konzervekért, száraztésztáért, tisztálkodási szerekért. Egyúttal pénzügyi segítségért is folyamodhatnak, ha gondjaik akadnának az albérletük kifizetésével.
(Diákok sorban állnak a Gallia előtt ... )
Aztán ahogyan a sor mellett tovább halad az ember és a Café Branthoz ér, észre fogja venni a bezárt bisztró ablakában a méretes hirdetést: Click and Collect, tudniillik az on-line rendelést itt lehet átvenni. Az éttermek túlélési gyakorlata az elvitelre kínált étel. A szegény menekültek, a rászorultak vagy az egyetemisták sorban állása is ez: egy kattintás az emberibb életért.
