Buenos Aires térképe nyílegyenes utcák négyzetrácsa. Ezek az égtájak szerint tájolt egyenesek messzire futnak, némelyikük tíz kilométernél is hosszabb, sétáljunk csak végig az Avenída Cordován vagy a Corrientesen, egy óra után már üzeni lábunk, hogy csak lassan, lassan, gyors ez a tempó még ez az út végéig. Latin-Amerika második legnépesebb városa a La Plata partjáról indul, Északról tehát a széles, méltósággal elterülő folyó határolja le, de mind Keletre, mind Nyugatra már szétterül, bekebelezte a kis városkákat, falvakat, városnegyedekké formálta át őket, miközben itt is, ott is megtartott valamit a régi hangulatukból. Délen a pampákhoz ért, a végtelen síkságon nincsen természetes korlát, arra térül, arra fordul, amelyre az építtetők kedve diktálja. A városkorszakok évgyűrűiként látszanak ezek a hosszú utak, amelyeket szegélyező házakat a különböző építészeti stílusok elképesztő eklektikája jellemez. Párizsi divat szerinti art-noveau, Manhattant idéző art-deco, majd egy javíthatatlan panel a hatvanas évekből, valami bíróság magasodik fel amott, mintha a XIX. századi Németországból tolták volna át ide. A 70-es és nyolcvanas években betört az Új Építészet, szép, high-tech megoldások a 90-es évekből és neoklasszicista lakóház közben, majd neogótikus, a Plaza San Martín egyik oldaláról ránézhetünk egy párizsi burzsoá palotára, a másik oldalára az Edifició Kavanagh hosszú árnyékot vet, amely épület egyébiránt 1935-ben a világ legmagasabb épülete volt, míg az Empire State Building-et be nem fejezték. Buenos Airesben meglepő, megkapó és érdekes épületek váltakoznak az érdektelen, leromlott, hamari munkával összerótt és állagilag alig gondozottakkal. Egészen meglepő helyeken templomok, egészen meglepő templombelsőkkel. Sokuk úgy rejtőzködik a nagy házak árnyékában, mintha lenne szégyellenivalója. Pedig nincsen! Latin-Amerika katolizált, az Egyház jobb és rosszabb arcát mutatta meg itt. Francisco Pápa Buenos Aires érseke volt magas hivatalának elnyerése előtt és már ennyi idő után látszik a stílusváltás, ahogyan ezt a hivatalt ezekkel az itt szerzett élettapasztalatokkal újraértelmezi. A Puerto Madero mintha London Dock Land-jének lenne a mása. Azok az újonnan épített felhőkarcolók rajzolják ki Buenos Aires Új Horizontját a nagy folyó felől. Az egykori kikötőmedencét szegélyező piros téglás valamikori raktárházakból elegáns éttermek, kényelmes kávézók lettek, kellemes sétát kínálnak az egykori rakpartok, az ipari kikötő odébb költözött, csak messziről látszanak ide a daruk, a Puerto Maderoban ott maradtak azonban a régiek, szép tisztelgésként a Puerto-nak, amely a Város kapuja volt mindig is. A régi krónikák elmondják, hogy ide érkezett meg Juan de Garay, a második városalapító 1580. július 11-én. Valahol a mai Plaza de Mayo környékén szálltak partra az első telepesek és stílszerűen itt, az Avenída Mayo sarkán fehérlő régi Cabildoban látható a városkának az első térképe, amelyen megtalálhatjuk a második városalapító háza helyét (az első városalapító, Pedro de Mendoza úgy 50 évvel azelőtt nem tudott tartós települést létrehozni, bár a helynek ő adott nevet, ilyen szépet, hogy Nuestro Senora des Buenos Ayres). Ki tudja ma már, hogy mi motiválta ezeket a telepeseket, ki hozott magával itt kamatozó tudást és vállalkozó kedvet, ki birtokolta a lustaságot, arra gondolván, hogy majd itten szájába repül a sült galamb, ki szökött börtön, megcsalt asszony haragja elől, és ki keresett itt a megalázott rabszolga-lányok általi könnyű kéjt, rideg királyok hideg szabályai nélküli szabad életet, anarchiát. Ki hitte el a meséket a könnyen megszerezhető gazdagságról, ahol a fövenyen csak le kell hajolni az aranyért, ki dőlt be azoknak a történeteknek, hogy a földeket még csak művelni sem kell, mert magától megterem ott minden – nem tudjuk ma már. A régi krónikák sokféle változatot rejtenek ezekről az élet-motívumokról. Az emberi közösségek persze európai módon működtek, kiemelkedett belőle jó képességű, régi erkölcsöket tisztelő nemes és ősi szabályokra fittyet hányó nemtelen egyaránt. A korai telepek településekké terebélyesedtek, távoli érdekek felemelték vagy elejtették őket, a perui Líma sokáig messze Buenos Aires előtt járt, míg ide nem került az Óvilággal folytatott kereskedelem központja. Mindenesetre a város gyorsan nőtt, a széles folyó torkolata biztonságos kikötést kínált az európai kereskedőknek, a folyón felfelé pedig egészen Peruig lehetett összeköttetést teremteni a tengerrel – ezek a kereskedelmi utak itt futottak össze, innen nyerte a város rangját, hírnevét, vonzerejét. Aztán, ahogyan növekedett, úgy építette fel Megapoliszá a maga életét. Az már egy másik vonzó hívást küldött a világ felé. Ha az ember a La Chacarita temető kerítésének túloldalán a Cementario Ingles-ben vagy a Cementario Alemánban járkál a sírok között, rádöbben, hogy a beáramló európai emigránsoknak óriási szerepe volt Buenos Aires mai arculatának kialakításában. Egy német síron a következőket láttam például: Herr Schneider 1847-ben született Berlinben és kedves felesége, Luise Schneider, geboren Zeitweigler 1852-ben, ugyanott. A nagyobbik fiú, Wilhelm már Buenos Airesben, de az ő gyermekei is, csakhogy a nevük már Guillermo Jose Schneider, Juan Manuel Schneider és Jorge Manolito Schneider – a harmadik generáció ezek szerint véglegesítette a beilleszkedést, a beolvadást, az integrációt, ki hogyan akarja mondani. Szerintem a mai Schneiderek már nem is beszélnek németül és talán soha nem jártak az Unter den Linden akácfái alatt. A német temetőben olaszok, magyarok. Czetcz János (Juan Fernando) 48-as honvédtábornokot is ide temették eredetileg. Az angol temetőben is a kelta keresztek alatt pihenő írek, a viktoriánus kripták mélyén borongó skótok mellett örmények, oroszok, magyarok megint, olaszok (a Garibaldisták itt, a royalisták a szomszédban), a sarokban kis zsidó temető, ez a temetői olvasztótégely elárulja, hogy az argentin nemzet-fának a gyökerei sokfelé nyúlnak és az európai valóságba mélyre nyúlnak. Az első emigrációs nemzedék a XIX. század közepén érkezett, a második nagy hullám a századforduló körül érte el ezeket a partokat, aztán majd a II. Világháború környékén és főleg utána. Eichmannt is itt kapta el a Moszad. A városi Necropolisokról, a két nagy temetőről persze majd részletesebben kell írni, mert a La Recoleta és a La Chacarita a várostörténet, a kultúrtörténet keresztútjain vannak, egyszerűen kihagyhatatlanok a város megértéséhez vezető úton. Szóval Buenos Aires sokféle elképzelés által alakított és alakuló város, sokféle kultúra gyűjtőhelye, sokféle városi élet kerete. A fő tengelyek egyike persze szociális, van szegény és van gazdag Buenos Aires. Van nagy üzlet és van mikro-vállalkozás egymás tőszomszédságában. Van egy földrajzi-geográfiai tengely, amely a Microcentrotól (mondjuk így a Belváros tágasabb összefüggéseit) mondjuk a La Boca-ig tart Keleten, a Palermon áthúzódik Nyugat felé, valahol Tigrénén végződik, amelyik egy másik város, de amelyik már átmenetek nélkül olvad bele a Nagyvárosba. A nagyobb körrel körberajzolt Buenos Airesben 13 millióan laknak, a kisebb körrel rajzoltban 3 milliónál egy kicsit többen. A népesség egyenletesen és folyamatosan nő. (Összehasonlításképpen: Argentína összlakossága úgy 42 millió, egy rendkívül kiterjedésű ország népességének több, egynegyede koncentrálódik Buenos Airesbe: Ha Buenos Airesből repülnél Ushaiba, Patagoniába, az azért négy és fél óra repülőútra számoltatik.) Amikor telni kezdett a város a beáramlókkal és megteltek a régi keretei, dimenziókat váltott, felfelé terjeszkedett. Eltűntek a régi alapítók kicsiny házai, de nem tűntek el a házhelyek és ezekre magas épületek növesztettek. Ezért van az, hogy Buenos Aires „régi” belvárosából semmi sem maradt: a régi épületeket eltüntették és helyettük tornyok magasodnak, legalább három generációs építészeti korszak házai törnek az ég felé. Amikor elsétálunk a La Boca felé, csökken a házak magossága, közeledünk vissza a földhöz, amelyből vétetett ez a város is, családias méretűvé zsugorodnak az utcákat szegélyező épületek – és ez így van mondjuk Tigre irányában is. A föld(vagy telek)birtokosok mohósága is alakította tehát városarculatot. Ilyen eklektikusan formálta, talán csak néhány éve kezdődött, hogy elkezdték a várostörténelem fontos lépéseit őrizni. Most már a megőrzésre váltottak át, arra, amit Európában mi már régóta gyakorolunk és a megőrzött építészeti emlékek felemlegetéséből táplálkoznak a bédekkerek. Most már. Mindebből a vegyességből azonban csakis az következik, hogy az utcákon kóborló kíváncsiskodó jól teszi, ha kinyitja a szemét és nemcsak jobbra és balra néz, hanem fel- és lefelé is. Megpróbáljuk.
